Október 23-i megemlékezés

A tavalyi évhez hasonlóan idén is nekem jutott az a feladat, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére rendezett megemlékezést megszervezzem. Szerettem volna, ha nemcsak a történelemről szól, hanem az emberi sorsokról is – arról, hogyan élték meg az emberek akkor a szabadság utáni vágyat, a félelmet, a veszteséget és a reményt.

A történet középpontjában egy kislány állt, aki nagymamája régi naplóját olvasgatta. Ahogy egyre mélyebbre merült a sorok között, kiderült, hogy a nagymama első szerelme nem a papa volt, hanem egy másik férfi, aki fiatalon, a forradalom idején halt meg. Ez a felfedezés elindított egy különös párbeszédet múlt és jelen között. A nagymama mesélni kezdett, a színpad pedig kettévált – az egyik oldalon a múlt képei elevenedtek meg, a másikon a gyerekek figyelték a történetet.

Különösen erős pillanat volt, amikor a Sztálin-szobor ledőlt – a zsarnokság elleni küzdelem, a szabadság és a bátorság szimbóluma lett ez a jelenet. A gyerekek fantasztikusan játszottak: hitelesek, érzékenyek, és minden mozdulatukban ott volt a tisztelet és az átélés.

Büszke vagyok rájuk, és hálás minden pillanatért, amit velük tölthettem a felkészülés során. Úgy érzem, sikerült valami igazán emberit és maradandót teremtenünk – egy emléket, ami nemcsak a történelemről, hanem emberi sorsokról is szól.

Köszönjük szépen Deák Viktor bácsi munkáját, türelmét és mérhetetlen segítőkészségét, valamint Erika néni lelkes közreműködését.